A túlvilágot vélték valódi hazájuknak, minden más népnél nagyobb becsben tartották. Onnan nyerték bölcsességüket, az volt isteneik lakhelye, továbbá az a birodalom, amely a költők és a vándorok otthona volt. Bárki, aki ellátogatott a túlvilágra, máris több volt egyszerű földi halandónál. Azt hitték, hogy a túlvilág az ismert világ határaihoz közel terül el, és egy hajóútnyira van a legnyugatabbra lévő szigettől. Számtalan csodálatos utazást tettek, amelyek célja e partok elérése volt.

Az ír mondákban ez olyan gyakori, hogy egyfajta elbeszélés műfajt képeznek: ez az imram.

A túlvilági birodalmakban a halhatatlanok élnek, ott minden lehetséges, nagy tetteket képesek véghez vinni. A túlvilágon úgy élnek, mint a valódi világban, esznek és isznak, szerelmeskednek, mulatnak.

Leírását módosítás nélkül mind a pogány, mind a keresztény történetekben megtalálhatjuk. A túlvilág leírásai jelentik a kelta irodalom legékesebb, leglíraibb alkotásait.

A túlvilágot nem korlátozták az idővel és térrel kapcsolatos kötélnek, mint a mi világunkat. Gyakran láthatjuk, hogy a hősök egy év után visszatérnek, és azt tapasztalják, hogy kortársaik évek óta halottak.

Pl. Bran mac Febal megtérésekor imramjából neve már legendák tárgya.

 

 

Ha van isten, aki a boldogok szigetének pártfogója lehetne, az Manannan.

Keating feljegyezte, hogy igazi neve Oirbsean volt, és titokzatosan hozzáfűzi, hogy száz összecsapás után halt meg.

Manannan egyik fő lakhelyének Emain Abhlacht vagy Arran szigetét véli, Skócia nyugati partjainál.

Ezt Avalon prototípusának tartják.

Mind Manannan, mind brit megfelelője, Manawyddan "éjszakai vendég" hírében áll. Éjszaka keresik fel az asszonyokat, s hősöket nemzenek.

Manannan küldi el egyik asszonyát Bran mac Febalhoz, hogy rávegye az imramra, a csodálatos túlvilági utazásra. Találkozik Manannan mac Lirrel is, aki mesél Brannek Tir fa Thonnról, a hullámok alatt fekvő országról. Bran és társai elérik az asszonyokat szigetét. A sok marasztalás ellenére Bran egyszer csak elindul, hogy visszatérjen saját világába.

Rengeteg ilyen imram létezik. Ezek gyakorlatilag a kelta Halottak Könyvét képezik a túlvilági szigetek leírásával, amelyeknek a hatalma és hatása rányomja bélyegét azok lelkére, akik odahajóztak. Ahogyan minden egyes hajó egyre nyugatabbra vitorlázik, úgy kerül egyre közelebb magának a túlvilágnak a természetéhez.

A Tir fa Thonn nemcsak ír különlegesség, hiszen Taliesin is utal rá:

Az egyik ilyen áramlat lett a bölcsesség kelta szállóigéje.

 

 

Az ír mitológiában a bölcsesség túlvilági kútja, Segois kútja vagy Conla kútja, az ír mitológiában a bölcsesség abszolút forrása. Ez egyben a Boyne folyó forrása is, mely Boann istennőről kapta a nevét.

A Dinnschenchus szerint az istennő ki akarta próbálni a kút erejét, ezért háromszor körbejárta az óramutató járásával ellenkező irányban. Ekkor három hullám támadt a kútból, majd elnyelte őt.

A Boyne misztikus helyet foglal el az ír költők képzeletében, akik gyakran e mítosz képeit használják fel mesterségük leírásához.

Boann elveszítette egyik lábát, egyik alkarját és egy szemét, amikor megfulladt a kút vizétől.

Mind Boann, mind Ceridwen a bölcsesség letéteményesei, a tudás forrásának istennői. Közöttük az egyetlen különbség, hogy Boann mítoszában Boann az életet adó vízzé válik, míg Ceridwen tevékenyen működik tovább a saját jogán. Mindkét istennő a költők pártfogója.

Fionn tudása attól függ, hogy a szájába dugja-e hüvelykujját, Taliesin ezzel szemben mindentudó. Az Ifjú Isten, Oengus vagy Mabon őstípusának megfelelői. Mindkét férfi képes a bölcsességért vívott harcra, hiszen annak igazi forrásából ittak.